Beszédhang

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A fonetikában a beszédhang (idegen szóval fón) olyan nyelvi entitás, amely a kommunikációs folyamatban a beszélőt és a hallgatót összekapcsoló beszédlánc legkisebb észlelhető szegmense. Mint akusztikai jelenség abban különbözik az általános értelemben vett hangtól, hogy tagolt, azaz a beszélő elvileg szabályszerűen képezi az artikuláció szerveivel.[1][2][3][4]

A beszédhangok különféleképpen keletkeznek, aszerint hogy kilégzés vagy belégzés járul megvalósulásukhoz, és hogy milyen mozgásokat végeznek az artikuláció szervei. Ezek a tényezők nyelvtől függően is különbözhetnek. A beszédhangok egy része kilégzéssel keletkezik (ún. „egresszív” hangok).[5][6] Ezek egy részének forrása a tüdőből közvetlenül kiáramló levegő összetett rezgése, amelyet a hangszálak idéznek elő, és amely eredménye egy hanghullám. Ennek több, különböző frekvenciájú összetevője van, melyek közül az egyik alaphang, a többiek pedig részhangok.

Ha a rezgés periodikus vagy csaknem periodikus, akkor „magánhangzók”-nak nevezett beszédhangokat eredményez. Ezek esetében mindegyik részhang frekvenciája az alaphang frekvenciájának többszöröse.[3][7]

A nemperiodikus rezgés „mássalhangzók”-nak nevezett beszédhangokat produkál. Esetében az alaphang és a részhangok frekvenciái között nincs arány. Fizikai szempontból a mássalhangzók zörejek.[3][7] Egyes nyelvekben nemcsak a tüdőből közvetlenül kikerülő levegővel képzett egresszív mássalhangzók vannak, hanem olyanok is, amelyek esetében a hangszalagrés (glottis) záródása és nyílása szabályozza a levegő áramlását (glottális mássalhangzók). Ezekből kétféle van. Egyesek egresszívek, mások pedig ún. „ingresszívek”, azaz belégzéssel képzettek.[8][9] Ezeken kívül vannak még egyes nyelvekben olyan mássalhangzók is, amelyek a légzés részvétele nélkül is létrejöhetnek, csak a szájüregben, különböző típusú csettintésekkel (csettintőhangok).[10][11][12]

A beszédhangok fizikai vonásai[szerkesztés]

A beszédhangok egyik vonása a hangmagasság, amelyet a rezgés frecvenciája határoz meg. Ez a hangszálak kontrakciójának a fokától függ. Nagyobb frekvencia magasabb hangrendű hangot eredményez, ilyen például az [i], a kisebb frekvencia mélyebbet, mint az [u].[3][4]

Egy másik vonása a hangoknak a rezgés amplitúdója adta hangosság. Ez a szájüreg térfogatától függ, amelyet a állkapocs és a nyelv mozgásai szabályoznak. Nagyobb amplitúdó erősebb hangokkal jár, kisebb amplitúdó gyengébbekkel.[3][7]

Egy harmadik vonás a beszédhang időtartama, amelyet a hangszálak rezgésének tartama határoz meg. Ez által különböztethetők meg hosszú és rövid beszédhangok.

Végül a beszédhangokat a hangszín is jellemzi. Ezt a rezgés alakja adja, amely egyrészt a rezonátortól függ (szájüreg vagy orrüreg) és, a szájüreg esetében ennek alakjától. Hangszín szerint megkülönböztethetők orális és nazális hangok, valamint nyílt és zárt magánhangzók.[13]

Beszédhang és fonéma[szerkesztés]

A beszédhangok nagyon sokféleképpen keletkeznek. Különböznek a fonetikai kontextusuktól, a kibocsátásuk általános feltételeitől és a beszélőtől függően. Egyazon beszélő sem ejti ki ugyanúgy a hangokat minden alkalommal.[3][14] Ennek ellenére egy adott nyelv beszélői eltekintenek azoktól a fonetikai különbségektől, amelyek nem fontosak a nyelvükben. Ezek a különbségek objektívak, fizikailag mérhetők, ami a fonetikához tartozik.[7][15]

A beszélők különbözőkként fogják fel azokat a beszédhangokat, amelyek lexikai és nyelvtani jelentéseket különböztetnek meg.[16] Ilyen hang olyan elvont nyelvi egységet képez, amely képviseli az összes konkrét megvalósulását, azokat a változatait, amelyek nem különböztetnek meg jelentéseket. Ilyen egységet nem a fonetika, hanem a fonológia tanulmányoz „fonéma” elnevezéssel. A fonológiában egy fonéma változatait „allofónok”-nak nevezik.[17] A nyelvészeti munkákban a fonémákat és az allofónokat úgy különböztetik meg, hogy az előbbiek jeleit ferde vonalak közé írják, az utóbbiakéit pedig szögletes zárójelbe.[2][15]

Például az angol nyelvben a p, t és k betűkkel írt mássalhangzókat hehezetesen ejtik ki olyan fonetikai kontextusban, mint szó eleje. Így valósulnak meg olyan szavakban, mint pin [pʰɪn] ’gombostű’, tin [tʰɪn] ’ón’ és kin [kʰɪn] ’rokon(ság)’, de /s/ után nem hehezetesek, pl. a spin [spɪn] ’forog’, sting [stɪŋ] ’szúr’ és skin [skɪn] ’bőr’ szavakban. Mivel nem különböztetnek meg jelentéseket, ezeket a változatokat a beszélők nem fogják fel különbözőkként, következésképpen a [pʰ], [p], [tʰ], [t], [kʰ] et [k] beszédhangok a /p/, a /t/, illetve a /k/ fonémák allofónjai.[15]

Két különböző nyelvet tekintve ugyanaz a beszédhang lehet fonéma az egyikben, és csak allofón a másikban. Például a hindi nyelvben a /pʰ/ és a /kʰ/ fonémák, nem mint az angolban. Eszerint egyes szavak, amelyek tartalmazzák őket, jelentésükben különböznek olyan szavaktól, amelyek csak abban különböznek az előbbiektől, hogy bennük /p/, illetve /k/ van /pʰ/ és /kʰ/ helyett. Azok a szavak, amelyek így különböznek ún. minimális párokat alkotnak, pl. pāl /paːl/ ’gondját viseli vkinek/vminek’ ↔ phāl /pʰaːl/ ’kés éle’, kān /kaːn/ ’fül’ ↔ khān /kʰaːn/ ’bánya’.[15]

Beszédhang nemcsak a fonetikai vonásainak összességével lehet fonéma, hanem egyetlen fonetikai vonás a többitől eltekintve is lehet fonemikus, azaz jelentésmegkülönböztető. Ilyen egyes nyelvekben a hang időtartama,[7] mint a magyar nyelvben, pl. örültőrült (magánhangzó időtartama szerinti ellentét), ülőüllő (mássalhangzó időtartama szerinti ellentét).[18]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A. Jászó 2007, 75. o.
  2. a b Bussmann 1998, 888. o.
  3. a b c d e f Bidu-Vrănceanu 1997, 493. o.
  4. a b Constantinescu-Dobridor 1998, sunet ’beszédhang’ szócikk.
  5. Bussmann 1998, 569. o.
  6. Crystal 2008, 164. o.
  7. a b c d e Dubois 2002, 437. o.
  8. Bussmann 1998, 548. o.
  9. Crystal 2008, 238–239. o.
  10. Bussmann 1998, 187–188. o.
  11. Dubois 2002, 86. o.
  12. Crystal 2008, 79–80. o.
  13. Bidu-Vrănceanu 1997, 493 és 510. o.
  14. Dubois 2002, 359. o.
  15. a b c d Eifring – Theil 2005, 2. fej., 44. o.
  16. Eifring – Theil 2005, 45–46. o.
  17. Crystal 2008, 361. o.
  18. Szende – Kassai 2007, 20–21. o.

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]