Hodegetria
.jpg?lang=hu)
Hodegetria, Hodigitria, Szűz Hodegetria, „Útmutató Istenanya” (ógörögül: Οδηγήτρια) az ikonfestészetben az Istenszülő ábrázolások ikonográfiai típusának egyike, kétségkívül a legnépszerűbb és a legjelentősebb. A képen az Istenszülő a bal vagy a jobb karján tartja Jézust, aki jobb kezével áldást oszt. A hagyomány szerint ez egyike a Szent Lukács által készített három képnek, a másik az Eleusza („Meghatódott Istenanya”), a harmadik pedig az anyát a kis Jézus nélkül ábrázolja.
Az egyik leghíresebb bizánci ikon, a Hodegetria Szűzanya képét széles körben másolták Bizáncban minden médiumban, fafaragás, bronzöntés tárgya lett. A Szent Lukácsnak tulajdonított eredeti fatáblás ikon a konstantinápolyi Hodegon-kolostorban volt elhelyezve, amelyet egy szent forrása tett híressé, amelynek vize meggyógyította a vakokat, akiket a kolostor szerzetesei vezettek a forráshoz. A Hodegetria-kép nemcsak Keleten volt rendkívül népszerű, hanem a középkor és a reneszánsz idején Nyugat-Európában is óriási hatással volt a Szűzanya és a Krisztusgyermek ábrázolására.
Az Istenszülőt különösen nagy tisztelt övezte Bizáncban, illetve Oroszországban. A korai Hodigitria típusok álló Istenszülő-ábrázolások voltak, később változott ez ülő félalakos, illetve ülő egészalakos portrévá. Viszonylag elég későn, a 11. század folyamán bukkantak fel olyan ikonok, ahol az Istenszülő a kisded Jézust a karjában tartja. A bal karján a csecsemőt tartó trónoló Szűz katakombafreskók némelyikén is feltűnik, ott általában nagyobb kompozíciók részét képezte. Keleten történt a motívum leválasztása és kanonizálása szigorú ikonográfiai dogmává.
Ikonográfiai fejlődés[szerkesztés]
Palesztinában vagy Egyiptomban már I. Jusztiniánus császár uralkodása előtti időszakban megjelent, és a hatodik század elejétől kezdve vált általánosan népszerűvé az egész Keleten.
Kutatók szerint ez az ábrázolástípus a kopt művészetben már megjelent, és az a hipotézis is felvetődött, hogy ez a típus eredetileg egyiptomi eredetű.[1] Az ikonográfiai fejlődés valószínűsíthető kiindulópontja Egyiptom, ahol a Szűzanya-tisztelet különösen széles körben elterjedt, mivel a terepet már előkészítette a rendkívül népszerű Ízisz-kultusz. A kairói múzeumban található egy ötödik vagy hatodik századi kopt sztélé, amelyen egy ülő nő látható, aki bal térdén egy részben fekvő csecsemőt tart. Az ülő Hodegetria, amely szíriai-egyiptomi típusnak nyilvánítható, a konstantinápolyi metropolita művészetben sohasem volt általánosan elfogadott, a keleti keresztény művészet ikonográfiájában viszont széles körben elterjedt. Nagyon gyakran találkozunk vele a Kaukázusban, ahol a szír művészet erős befolyást gyakorolt. Az ülő Hodegetria legtöbb példánya a Kaukázusból származik, hiszen Örményország és Grúzia mindig is szoros kapcsolatot tartott fenn Szíriával, ahonnan ikonográfiai típusaik nagy részét kölcsönözték, és évszázadokon át gyakorlatilag változatlan formában őrizték meg.[2] Az ülő Hodegetria bizánci elefántcsontfaragványokon is megtalálható; egy 11. századi példány a Kaiser Friedrich Múzeumban és egy 12. századi példány a chambéry-i székesegyház kincstárában. Az elsőn a csecsemő, akárcsak a szmirnai miniatűrön, a Szűz jobb karján ül, ami arra utal, hogy ez az új változat a 11. századra már meglehetősen elterjedt volt.[3]
A 13. és 14. században az ülő Hodegetria kevésbé gyakran jelenik meg a bizánci művészetben, mint az előző korszakban. Megtaláljuk egy Nikomédiából származó evangélium 13. századi miniatűrjén, amely ma a kijevi Lavra múzeumban található, egy 14. századi szerb zsoltár miniatűrjei között a müncheni Staatsbibliothekban; 1303-ból származó freskókon a Szent Demetrius bazilika Szent Eufémia kápolnájában; a szaloniki Apostolok templomának külső narthexében (1311-1315); és a moszkvai Történelmi Múzeumban lévő, a 14. századnál korábban készült akathisztikus Szűz Mária-himnusz miniatűrjében.[4]
Bár a konstantinápolyi művészetre semmiképpen sem jellemző az ülő Hodegetria ábrázolása, első példái közül kettő a város pátriárkájának, Miklósnak a pecsétjein maradt ránk. Az egyik az athéni múzeumban található a másik Lihacsov gyűjteményében, Leningrádban.
Csak a román és gótikus művészetben vált a művészek kedvencévé az ülő Hodegetria, olyan ábrázolásokon, mint a Bölcsek imádása és a Fiával trónoló mennyek királynője. Míg a 11. században viszonylag ritka stílus (pl. egy angol faragvány rozmáragyarból a Victoria and Albert Múzeumban, Imád püspök fából készült Madonnája, 1051-1076, a paderborni Diözesausmuseumban, egy kőrelief a York Minsterben), a 12. században válik széles körben elterjedtté. Székesegyházi timpanonokban, szobrokon, és miniatúrákon találjuk. A típus történetének klasszikus korszaka a 13. század. A század első harmadában Észak-Franciaországban egységes program alakult ki a Szűzanyának szentelt templomok díszítésére, amelyben a timpanonokat az Utolsó ítélet, A Szűzanya megkoronázása és a Királyok Adása ábrázolásai foglalták el. Csak ezt követően vált az ülő Hodegetria a nyugati ikonográfiában népszerű figurává. Ettől kezdve szinte minden Madonna megfelel e típus hagyományainak; a Gyermek, mint a legősibb példában, anyja térdén vagy karján ül. A 15. századra a karonülő Jézus már nem a világmindenség szigorú bírája, már mentes a szomorúság minden fajtájától, arca örömteli, aki az anyjával játszik. Eltűnt az áldás sztereotipiája, szabadon gesztikulál.[4]
Galéria[szerkesztés]
-
Teljes alakos mozaik Torcello, 12. század -
Thikhivini Theotokosz (1300. körül) -
Perivleptoszi Theotokosz (1350. körül) -
17. század -
Krisztodoulosz Kalergisz (18. század)
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- ↑ Lazarev: Viktor lazarev: Bizánci Festészet. Budapest: Magyar Helikon. 1978. ISBN 9632071034
- ↑ Ruzsa: György Ruzsa: Az ikonfestészet lexikona. 2014. ISBN 978-963-13-6255-8 Hozzáférés: 2023. január 19.
- ↑ Kondakov: Pavlovics Kondakov: Iconography of the Virgin. Relationship between Greek and Russian Ikon Painting and Italian Painting of the Early Renaissance. St. Petersburg: (kiadó nélkül). 1911.
További információk[szerkesztés]
- Berhard Bornheim: Ikonen – Ein Sammlerbuch Augsburg 1990, ISBN 3-8289-0797-0
- Berhard Bornheim: Die russische Haus-Ikone im Wandel der Zeit 1. Auflage 2008, Regenstauf: Battenberg-Verlag 2008, ISBN 978-3-86646-043-0
- Gerhard Wolf: Icons and sites: cult images of the Virgin in mediaeval Rome. In: Maria Vassilaki (Hrsg.): Images of the Mother of God: perceptions of the Theotokos in Byzantium. Ashgate, Aldershot u.a. 2008, p. 23-49, ISBN 0-7546-3603-8
- The Meaning of Icons, by Vladimir Lossky with Léonid Ouspensky, SVS Press, 1999 ISBN 0-913836-99-0